Életem egyik legalapvetőbb dolga a nem túl biztonságos házunk. Ami átlagos háromemeletes családi ház, melynek színe hasonlít a krémre, persze kicsit szürkésebb.. A vakolat hámlik le az épületről, hisz még nagyapámé volt ez a házikó. De szerintem a miénk még aránylag lakályos is a maga módján, mert vannak olyanok, akiknek a házán még tető sincs..Na mindegy, szóval a kerítés. Átlagos fekete vas, a tetején meg valami furcsa anyaggal bevont szöges drót. Hogy mi miatt van ott? Nos..A nagyapám őrűlt volt, biztos volt benne, hogy őt megakarja ölni az R. Az R-nek hosszú története van..Legyen annyi elég, hogy akik ebben a társaságban vannak még a démonoknál is erősebbek, azt mondják, ők uralják a világot, vagy nem is tudom. Szóval a nagyapám idegbeteg volt, aztán egy nap eltűnt, és mi meg itt vagyunk. Apám kutató, édesanyám meg otthon főz, mos, takarít..Neki nincsen állása. Én majd ha végeztem a sulival író szeretnék lenni, de lehetetlen, mert az újságok naponta csak megjelennek egy helyen, nem tudni róluk semmit. Nálunk a könyv írás csak napló formájában történik. Apropó én..A nevem Miranda Kyle. Mindenkinek CSAK Mira.
Az ablakomon bámultam ki, ismét egy holló ült az ablakom előtti fűzfán. De, már három napja ugyanaz. Tollai gyönyörű kékes-feketék. Nem károgott, se semmi, csak kémlelt, hol engem, hol az utcán járókat. Nálunk a hollók azok a madarak akiktől mindenki fél, mindenkiben benne van az az érzet, hogy ő a halálmadár. Persze, eléggé aggasztó, hogy éppen a mi kertünkben lévő fűzfán ül, és éppen köd van, de ez szokásos..Mármint a köd. Olyan halál filinge van itt mindennek. Szerencsémre ma is egy átlagos vasárnapnak nézek elébe. Egy iskola mentes nap, amit otthon kellene töltenem, ha nem ma tölteném be az édes 17-et. Szóval: Hajrá csavargás! Gyorsan felöltözöm, ami az én esetemben egy laza fekete short, egy fekete póló, fekete füstös szemfesték, és egy fekete tornacipő. A hajamat felkötöttem, majd a kék szememet tanulmányoztam, végül a tükörbe bámultam, majd leszaladtam a nyikorgó lépcsőn.
- Elmentem! - üvöltöttem el magamat, és az ajtóhoz siettem. Az elmúlt pár napban nem mehettem ki az ajtón sem, ugyanis apám biztos benne, hogy valami szörnyű dolog fog itt történni..Aha, persze, naná, hogy nincsen igaza. Kimentem a konyhába, felkaptam a telefonomat, majd a zsebembe tettem.
- Egyedül mész?- nézett rám apám. Éppen a napi újságot olvasta.
- Aha, asszem.. -mondtam és felkaptam a bőr jackim, és felvettem.
- Szeretném, ha legalább öten lennétek..- nézett rám komolyan. Megforgattam a szemem.
- Persze, majd felhívom Jamie-t.
- Rendben. Légy óvatos. - nézett a szemembe. Bólintottam és felkaptam a gördeszkám, és kimentem. a levegő nedves volt, és alig lehetett valamit látni. A hollók károgtak, de nem zavart. Kinyitottam a kaput, ami nyikorogva kinyílt, majd kimentem rajta. A nyakamban feszülő kereszthez kaptam, majd bedugtam a pólóm alá, és nyugodtan sétáltam a köves utcán. Senki sem volt kinn, mindenki gondolom otthon volt, nem szokás ilyenkor kinn mászkálni. Hangokat hallottam, megfordultam, és egy alak tűnt fel a ködben. Integetett. Nem volt ismerős, majd amikor közelebb ért hozzám tudtam, hogy sohasem láttam. Gondolkodás nélkűl rohanni kezdtem, mivel nagyon köves volt az bút a deszka is elakadt volna benne, majd hallottam, hogy utánam fut, felsikoltottam.
- Héé..Nyugi..-nézett a szemembe a fiú. Fekete haja a szemébe lógott, majd kifésülte onnan, és mélykék szemével bámult rám - Miért futottál?
- Ki vagy ? - meredtem rá
- Bocs.. Shan a nevem.
- Még sohasem láttalak. - meredtem rá.
- Mert egy órája vagyok itt.
- Te idióta. - ráztam le rólam a kezét. - Húzzál el innen, amíg még teheted !
- Oké, hogy ez a hej ijesztő, de, hogy a lakosok is?!? - nézett rám flegmán.
- Nem vicc, fuss. Amíg teheted
- Temetésre jöttem..Merre találom a temetőt ?
- Temetés? -nézek rá.
- Aha.. Adam Thaylor..- ismertem a fiút. Életem szerelme, megcsókoltam, pár napja, és rá pár órára meghalt. Én is ugyanoda siettem.
- Honnan ismerted?
- New Yorkban találkoztunk. - kezdte, ezen meglepődtem, még senki sem hagyta el a városunk, és Adam-sem. Ha járt volna valahol, elmondta volna. Megráztam a fejem, mert teljesen a saját gondolataimra figyeltem, Shan meg közben beszélt.
- Bocs, mi?
- Nem lényeg..-mondta - Akkor..Hol a temető ? - nézett a szemembe, elindultam, ő magától követett. Nem beszéltünk. Ő nézelődött, én meg a földet néztem séta közben. Mikor a temetőhöz értünk bementünk, egyenesen oda, ahol a temetés zajlott. A koporsó nyitva volt, láthattam még utoljára. Adam idősebb volt nálam, ő idén töltötte a 23-at, de nem érdekelt a kora. Az arca fehér volt, a szemei meg remegtek az idegek miatt. Nem sírtam, erősnek akartam látszódni. Tudtam, hogy szeretett engem, akkor is, ha meghalt.
A temetés szép volt, miután a koporsót a mélybe helyezték sietve távoztam onnan. A sírok között sétálgattam, amikor károgást hallottam, felnéztem és az egyik síron egy holló ült. Felismertem, a tolla fekete volt, egy kis kékes árnyalattal. Engem nézett, vagy ha nem akkor valamit mögöttem. Megálltam, a hollót figyeltem, aki oldalra fordította a fejét, és úgy bámult rám..Megfordultam, és ott állt Shan.
- Mit akarsz ? -meredtem rá.
- A hollót követtem. - nézett rám, majd a hollóra bökött.
- Direkt keresed a bajt? Hollót sosem szabad követni.
- Mer' ?
- Mert ők a halál madarai. - mondtam komolyan, mire kitartotta egyik kezét, és rászállt a holló. Megdermedtem, olyan volt, mintha a halálommal szemeznék.
- Bocs..De..Mennem kell..-dadogtam halkan és hátrálni kezdtem. Összehúzta a szemét, és elmosolyodott..mosolya ijesztő volt, túlságosan is.
- Biztos az Miranda? - tudta a nevem, ez elég volt..Tudtam, hogy nem mutatkoztam be neki. A fiú fekete ruhában volt, pár évvel lehetett nálam idősebb..Futni kezdtem, a deszkámat elejtve, de úgy futottam ahogy csak tudtam, mire a fiú előttem termett, megmarkolta a keresztet a nyakamban, majd leszakította.
- A hit nem segít Miranda..- meredt rám mosolyogva, majd eltűnt. Összerogytam.
